A fenyegetés, a büntetés,  a megvesztegetés és a jutalmazás

Barbara Coloroso: Hogyan ne neveljük gyermekeinket?

 „Mint szülők „a gyermekeinknek az egészségnél többet szeretnénk megadni. Szeretetet, barátságot kívánunk nekik, és szeretnénk, ha csodás dolgokat vihetnének véghez. Szeretnénk, ha szívesen tanulnának és bátran szembenéznének a kihívásokkal. Szeretnénk,  ha hálásak lennének mindazért,  amit tőlünk kapnak, és büszkék lennének arra, amit maguktól elérnek. Szeretnénk, ha úgy nőnének fel, hogy hisznek a jövőben, szeretik a kalandokat, fejlett az igazságérzetük és elég bátrak ahhoz, hogy az igazságérzetüknek megfelelően cselekedjenek. Szeretnénk, ha rugalmasan kezelnék a csalódásokat és a kudarcokat, amelyek elkerülhetetlenek a felnőtté válás útján.“  (Martin E.F. Seligman: Az optimista gyerek)

Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy vajon napjaink gyermekeiben ( és a felnőttekben!?) miért is nem látni gyakran az erkölcsös, együttérző, kreatív és önálló személyeket? Miért is gyakori a felelőtlen párválasztás, az egymás melletti elkötelezettség hiánya, a saját tetteikért nem vállalandó felelősség, az egyre későbbi önállósodás, a szülőkkel való hosszú ideig tartó együttélés, sőt néhol élősködés?

Egy nemrég kezembe került könyvben azt hiszem, hogy válaszra találtam.

Barbara Coloroso Hogyan ne neveljük a gyermekeinket? (Pannónia Könyvkiadó, Budapest, 2017) címü kötetének olvasása során szinte megdöbbentett a négy módszerkérdésének boncolgatása.

 „ A fenyegetés, a büntetés, a megvesztegetés és jutalmazás olyan gyakori módszerek a kultúránkban, hogy már meg se kérdőjelezzük a hatékonyságukat.“ – írja a szerző (52.o).  Így igaz, mi is tanácsadós szakalkalmazottként gyakran javasoljuk a büntetés és jutalmazás alkalmazását úgy a szülőknek a gyermekeik otthoni, családi nevelésében, mint pedagógusoknak az oktatási munkájukban.

Ez a négy mószer valójában működik, ugyanakkor nem vesszük észre, hogy a gyermekben függőséget kelt a jutalomtól, és félelmet kelt a büntetéstől. Ez a négy módszer a felnőtt kezébe adja a kontrollt, így ők fegyelmeznek a gyermek érdekében és az azonnali engedelmesség elvárása céljából.  A felnőttek a gyermekben a formálható alakítható alanyt látják, a különleges egyén helyett, akinek jogában áll kifejezésre juttatni a vágyait és érzéseit.

A fenyegetés és büntetés

• fenyítésre szolgálnak, és kívülről kényszerednek a gyermekre, ahelyett, hogy elismerésre kerülne a gyermekben rejlő erő.
• Nem adnak lehetőséget mulasztás kutatására, hiba okainak feltárására, a problémára nem keresnek megoldásokat.
• Egyedül a szülőt, a felnőttet szolgálják, hogy megtanítsa a gyerekkel, hogy akié a hatalom, azé az igazság. (Ismerős netán az aktuális napjaink eseményeiben is?)
• Kizárják a konstruktív szülő-gyermek kapcsolat kialakítását, lehetővé teszik, hogy szemet húnjanak a konfliktusok valódi oka felett.

A következő kérdések vetődnek fel: Milyen szabály nem került betartásra?  Ki szegte meg a szabályt? Milyen büntetést érdemel? Senki sem ismeri be szívesen, hogy mitt tett, azt sem tudja, hogy miért. Inkább védekezik és tagad. Ezáltal elveszik annak a lehetősége, hogy az elkövető megértse tetteinek a következményét, hogy kijavítsa a hibáját vagy együttérezzen azokkal, akiket megbántott.

A gyermek megtanulja, hogy elég „csak“ a felnőtt jelenlétében helyesen viselkedni, máskorpedig jöhetnek a csínytevések mert akkor nem látják meg őet, nincs rajtaütés. Így mások miatt viselkedik az elvárt módon. Csorbul a felelősségérzete, megfosztódik a méltóságától és az önbecsülésétől.  Megtanulja, hogy ő is így bánjon majd a kisebbekkel, a gyengébbekkel. Az erőszak erőszakot szül.

Ha a „nagyobb“  uralkodik, manipulál és kontrollál, akkor a gyermek viselkedésében megjelenik : a félelem, a visszavágás, a menekülés.

Félelem, mert nem mer kiállni magáért, fél, hogy hibát követ el, magára haragítja a szülőt. Ezek a gyerekek csak bizonyos életkorukig fognak engedelmeskedni a szűlőknek.

Visszavágás, megtámadja a felnőttet, vagy másokon tölti ki a dühét. Ez még keményebb válaszra ingerli a szülőt és elharapódzik az erőszak.

Menekülés, szó szerint elszöknek hazulról, vagy átvitt értelemben kizárja a szülőt az érzelmei, gondolatai és tettei világából. Ők azok a gyermekek, akik elhiszik magukról, hogy értéktelenek, mihasznák, ezért könnyen eshetnek a szexuális szabadosság, a függőségek és az öngyilkosság csapdájába.

A megvesztegetés és jutalmazás

Azok a szülők folyamodnak a megvesztegetés és jutalmazás módszeréhez, akik megfogadták, hogy soha nem büntetik fizikai vagy érzelmi eszközökkel a gyermekeiket, és nem hanyagolják el őket.

• Tudnunk kell, hogy a megvesztegtésben mindig ott van a fenyegetés, hogy a gyermek elveszítheti a jutalmat.
• Ennek a mószernek az alkalmazásábval is „kényszerítjük“ a gyermekünket, hogy elvárásunknak megfelelően viselkedjen, cselekedjen, mert máskülönben…
• A gyermeket nem a belső meggyőződése, hajtja a tevékenységbe, hogy helyesen tegyen, hanem a felnőttek elvárása, és a beígért jutalom (vagyis a büntetés elkerülése) miatt.
• Megfelelési kényszer miatt gyakran alázatosak és engedelmesek.
• Vagy rengeteg idejüket és energiájukat emészti fel, hogy kitalálják, hogyan ússzák meg a csínytevést, ha rajtakapják őket.

A felelősségteljesnek tűnő viselkedést a jutalom motiválja, nem pedig a gyerek önbecsülése, önkontrollja és felelősség érzete. A jutalom miatt teszik, amit elvárnak tőlük, s idővel kreálják  a kérdést, „Én mit nyerek belőle? „Mi a jutalom?“ „Segít elérni a célom?“ „Mások látták-e, hogy ezt tettem?“ Valójában elértük, amit akartunk, a gyermek engedelmeskedett, de meglehet, hogy  az egyre nagyobb jutalom reményében. A gyermek-szülő kapcsolat jutalmazó és jutalmazott közti üzleti kapcsolattá válik, a szülő elveszti a hitelességét, a gyermek a bizalmát a szülő támogatásában, a kapcsolatuk pedig a meghittséget.

A jutalom visszavonása semmit  nem tanít meg a gyermek képességeiről, a felelősségéről, arról, hogy hogyan oldhatja meg a problémáit. Fittyet hány majd a jutalomra, fogja magát és elszökik hazulról.

Egy gyermek viselkedését csak rövid ideig lehet manipulálni és kontrollálni, ám a lelkébe örökre beivódik a módszer hamis tamulsága.  A kényszer neheztelésekkel teli engedelmességet eredményez, de az őszinte vágyat nem kelti fel, legyen szó akár tanulásról, rendrakásról, kisebb testvérről való gondoskodásról.

Sajnos a dicséret, a kézzelfogható ajándékok és a szülői jelenlét, mint jutalom szintén  a megvesztegetés és jutalmazás kategóriájába tartozik, annak a leggyakoribb formái – de erről egy másik alkalommal közlünk fejtegetést.

Ahhoz, hogy a gyermek felelős, taplraesett, rugalmas és együttérző felnőtt legyen, nem másoknak megfelelő és mások elismerésétől függő és azt szeme előtt tartó, ami önző céljait segíti elérni, a szülőnek más eszközökhöz kell folyamodnia mint az eddig említett négy eszköz.

„Nincs szüksége megvesztegetésre annak a kisgyereknek, aki először hagyja el a pelenkáját, annak a nagyobb gyereknek, aki először szállt fel a pótkerekekkel felszerelt biciklijére vagy annak a kamasznak, aki először próbálja összehangolni a kuplungot, a sebbességváltót és a kormánykereket.“ (77.o.) Eredményhez ugyanúgy  nem vezet a fenyegetés sem, a jutalamzás, de büntetés sem!!!

A nevelés három alappillére Barbara Coloroso szerintm,  melyek  mindhárom említett esetben és különböző életkorban a segítséget jelentiK:

a biztatás,  a visszajelzés és a fegyelmezés.

A biztatás: néha a gyereknek csupán arra van szüksége, ott legyünk vele, rámosolyogjunk vagy átöleljük őt. Máskor őszinte nevetésünk és lelkesedésünk tesz csodát. Legfontosabb, hogy természetesen viselkedjünk, ne akarjuk befolyásolni, irányítani a gyerek viselkedését.

Bilibe pottyantás esetén, ahogy a sikeres biciklizés esetén együtt tapsoljunk vagy ugráljunk a gyerekkel, tegyük azt, amit ő. Akár szavak nélkül (a dicséretről majd legközelebb). Az ifjú sofőrjelölt esetében felkiálthatunk, hogy „nem kell többet a parkolóban ügyeskedni, irány az országút.“

Biztatással a gyerek tudtára adjuk, hogy bízunk benne, támogatjuk, ő pedig érzi, hogy fontos a számunkra. Megnő a bátorsága, a magába vetett hite, önbizalma, büszkesége és belső motivációja. A szülő nem kontrollál, nem kényszerít.

Azt üzeni, hogy hiszek benned, tudom, hogy képes vagy rá, figyelek rád, gondoskodom rólad, nagyon fontos vagy nekem.

A visszajelzés lehetővé teszi, hogy a gyermekek őszintén és reálisan lássák a viselkedésüket, a saját érzelmük megnyilvánítását és a cselekedeteiket. Segíti a pozitív énkép kialakítását.

          A visszajelzés formái: az elismerés, a kommentár és az építő jellegű kritika.   

Elismerést kapjon, ha valami különleges dolgot hajtott végre, amivel kimutatjuk, hogy értékeljük a viselkedését, hogy elismerjük a kitartását. Így a későbbiekben is kitart az esetleges nehézségek ellenére.  Az elismerés mindig konkrét és a cselekedetre vonatkozik, nem magára a gyerekre! Az elismerés nem hízelgő, mézesmázos dicséret, és főleg nem az igazság elkendőzése. Szükség van a hibák, kudarcok megtapasztalására, ezért a szülőnek is el kell fogadni a sikertelenséget, a gyermek érzéseit. Feltétel nélküli támogatásáról kell biztosítani a gyermeket, segítve a probléma megoldását jelenlétével, együttgondolkodással, ölelésselés egy kis humorral is.

A kommentár semleges visszajelzés, nem gúnyolódás vagy panasz. Érzelmi töltet és hátsó szándék nélküli a szülő részéről, és cselekvésre ösztönöz a jutalom vagy megvesztegetéssel ellentétben. Lehet egy ösztönző idézet, mindenféle megjegyzés nélkül.

A konstruktív kritika a problémát, a viselkedést támadja, nem a gyereket. Olyan viselkedésre vonatkozik, amin a gyerek változtathat, és olyan hibákra mutat rá, amiket kijavíthat. Például, semmi rossz nincs abban, hogy ketten szeretnétek játszani, mégsem helyes, ha ezzel valaki mást szeretnétek kizárni. Vagy, semmi rossz nincs abban, ha viccelődsz és megnevetteted a barátaidat, de nem helyes, ha ezt valaki más kárára teszed. Kívánságként  is meg lehet fogalmazni: Bárcsak több időt tölthetnénk együtt esténként! Mostanában alig látlak. Beszélhetnénk, mielőtt elmész a barátaiddal?

A fegyelmezés egy folyamat, amely segíti a tanulást, gyógyító hatással bír, és segít elsimítani az ellentéteket. A célja, hogy tanítsa,  nevelje a gyereket és segítsen neki kifejleszteni a megfelelő belső tartást és önfegyelmet, hogy ne külső kényszer, hanem belső indíttatás hatására cselekedjen. Nemcsak azt akarjuk elérni, hogy engedelmeskedjenek, sokkal inkább azt, hogy ismerjék meg önmagukat, é sne vezérelje őket, hogy mások mit várnak el tőlük.

A fegyelmezés abban különbözik a büntetéstől, hogy

• megmutatjuk a gyereknek, miben hibázott;
• elérjük, hogy a sajátjának érezze a problémát;
• segítünk neki megoldásokat találni (azt már tudjuk, hogy a hiba kijavítható);
• nem sértjük meg a méltóságát.

A fegyelmezés nem csak  gyerekeknek hasznos. Minden életkorban a hasznunkra válhat. Ha mi felnőttek nem vagyunk tisztában azzal, mit is jelent a fegyelmezés, kifejezetten nehéz lesz elérni, hogy ne büntessük, hanem fegyelmezzük a gyerekeinket.

Előfordul, hogy a gyerek olyan csínyt követ el, ami szándékosan vagy véletlenül komoly problémákat szül, akkor a megoldások keresésébe érdemes beilleszteni a kiengesztelés elemeit – a jóvátételt, az elhatározást és a kibékülést. Ezek olyan gyógyító folyamatokat indítanak el, amelyekre súlyos anyagi vagy érzelmi kár esetén van szükség. Ilyenkor a gyermeknek felelősséget kell vállania az okozott problémáért, helyre kell azt hoznia (jóvátétel), ktialálni, hogy mit tegyen, hogy a jövőben ne történjen hasonló (elhatározás) és ki kell engesztelnie, akit megbántott (kibékülés).

„A fegyelmezés nem megy egyik pillantról, napról a másikra. A büntetés sokkal gyorsabb, a gyermekünk felmentése sokkal könnyebb. A befektetett idő azonban busásan megtérül. A gyermek  belső tartása és önfegyelme megerősödik, és egyyre inkább  megérti, hogy minden tette következményekkel jár. Idővel világosan látja majd, hogy felelősséget kell vállania a tetteiért és a problémákért, amelyekett előidézett, és nem azért mert tart a megtorlástól vagy a büntetéstől, hanem azért, mert így helyes.“ (93.o, 94.o)

Mi szülők, pedig szemmel tartva a könyv írója által megfogalmazott szempontokat lassan, de biztosan építjük, alakítjuk a cikket bevezető idézetben leírt  elképzelésünket gyermekünk jellemét, tulajdonságait, viselkedését és ezekáltal életének pozitív alakulását illetően. Sok örömöt és siket!

A könyv felhasználásával feldolgozta: Mgr. Krippel Éva, gyógypedagógus